Sokáig M.Á.G.U.S-oztam. Tudjátok… kicsit sárga, (zöld) kicsit savanyú, de a miénk. Na jó… nem akarok igazságtalan lenni, jó volt az:) Pörgött a kocka, írtuk, vontuk, radíroztuk a sérüléseket, sebzéseket, és jól elvoltunk a kis világunkban. Aztán ez elmúlt (társaság híján) és maradt a társasjáték, főképp a barátnőmmel. (nagy kincs az ilyen:))

A kazamatás, várbörtönös témában a Descent (Odalent) teljesen kimaradt, erre nem volt vevő a párom, ahogy a Homályrévre se. Ezek mind összetett, komoly, nagy lélegzetvételű játékok, amikhez már lehet, nekem se lenne idegrendszerem. Már-már lemondtam arról, hogy ismét papír/ceruza alapú kockadobós „dungeon” felfedezésre induljak, amikor előkerült a Papírkazamaták.

Ami legelőszőr szembeötlött, az az egységnyi helyen a lehető legtöbb infó koncepciója. Ránéztem a kalandlapra, és azt mondtam: „ mi vaan??”

Barátnőm már kipróbálta egyszemélyes módban, (mert az is van benne természetesen) így az értetlen arckifejezésemet hamarosan felváltotta az érdeklődő, nosztalgikus mosoly.

A játék lényege, hogy minden játékos ugyanazt a kazamatát fedezi fel egy időben, és egyszerre irányítja a tipikus rpg-s csapatot. Harcos, mágus, pap, tolvaj. Egy az életerő, közös a tárgyhasználat, egyszerre mozgunk. De minden tagnak vannak speciális képességei, amik fejlesztéssel oldhatók ki (pl ha a pap eléri a 4. szintet, akkor a dobásoknál előkerülő koponya nem sebzi a kompániát.) A megtett útvonalunkat jelölni kell a térképen, ettől rajzolós a játék.

Továbbá minden csatlós és nagyobb szörny bizonyos hősre izgul, tehát muszáj mindenkit fejleszteni bizonyos mértékig.

Ez egy kimaxolt csapat karakterlapja

A kockák itt is pörögnek, de kicsit másképp, mint a M.Á.G.U.S-ban, vagy az ADnD-ben. Összesen hat kocka van, ezt valaki kidobja és ezen osztozik minden játékos. Mindenki kiválasztja a neki szimpatikus három kockát, és ezekből fejlődik vagy mozog, esetleg sérül, ha koponya jött ki. 

A színek is fontosak, Ezt az adott kaland dönti el a játék elején. Adott karaktert adott színű kockával tudunk fejleszteni.

Lóherénél azt csinálunk, amit akarunk, kivéve a 3 mozgásos kocka, mert arra nem lehet jokerezni. 

Egy komoly ellenségünk van, ez pedig az idő, ami gyorsan pörög és bizonyos pontokon boss harcok szakítják meg a „felfedezést”. Na igen… a felfedezés vagyis annak hiánya. Itt minden nyílt, mindent látunk, tudjuk mire kell gyúrni ha le akarjuk verni a szörnyeket. Ez egyrészt jó, mert lehet tervezni, előre gondolkodni, másrészt a felfedezés, az ismeretlen veszély teljes hiányát is jelenti.

Az adott játék főellenségei

A játék célja a pontszám hajhászás. Mindenért jár pont. Ezek szépen és egyértelműen fel vannak tüntetve a kalandlapon. Mindent úgyse lehet kimaxolni, de vannak stratégiák, amiket érdemes követni a pontszám optimalizálás miatt. Figyelni kell a mínusz pontokra is, ha sokat sérülünk, vagy épp egy tápos képességet választottunk az elején, akkor ezekért levonás jár a végső összeszámlálásnál.

Íme egy befejezett játék küldetéslappal, képeségekkel, filctollas barlangtérképpel, és végső pontozással

Az egyetlen interakció más játékosokkal, a gyémánt vadászat. Minden gyémánt egy betűvel van jelölve, ha valaki felmarkolja az adott körben, akkor még ráhiénázhat más is, ha azonban ez nem sikerül abban a körben, az a gyémánt elveszett, más nem szerezheti meg. És ennyi… másképp nem tudunk hatni a többi csapatra.

Mi előre gondolkodva lamináltuk a lapokat és nem alkoholos filccel rajzolgatunk rájuk. Így a végén elég csak letörölni és máris újra használható.

 A játék meglepően szórakoztató, annak ellenére, hogy egy nagyon-nagyon durván lebutított „dungeon crawler” klón.

Mivel pár játék után már teljesen kézre áll, tökéletes családi játék.  Hangulatos, pörgős (kb 20 perc két főnél) egyszerű a setup, nem foglal nagy helyet stb stb..

Makrolencsémmel megvizsgálva 7 pontot kap a 10-ből.

Ha érdekelnek másféle tartalmaim, akkor követhetsz erre-arra:

https://www.youtube.com/@makronaplo

https://www.instagram.com/makronaplo/